Támadás a demokrácia ellen. A cégek uralmának záloga. Az egyenlőség ellen indított háború. A neoliberalizmus kritikája az elmúlt évtizedekben a közbeszéd a mindennapos részévé vált. Kevés dolog van, amely nagyobb egységet tudna teremteni mind baloldali, mind jobboldali politikusok és szavazók körében, mint a nyolcvanas évek uralkodóvá váló gazdaságfilozófiai irányzatának bírálata. A vádak száma végtelen, azonban ez alkalommal kizárólag a legégetőbb és legnagyobb félreértésen alapuló mondással foglalkozunk, mely szerint a neoliberalizmus a cégek uralmának biztosítéka, a modern demokrácia ellen indított frontális támadás. Az intellektuális barangolás során Milton lesz segítőtársam és idegenvezetőm.
Mit is értünk pontosan a cégek uralma alatt?
Rögtön azzal kell kezdenünk, hogy a közgazdaságtan kevéssé értelmezi a hatalom fogalmát. Ez leginkább a politológusok és történészek hatásköre. Ennek legfőbb oka, hogy a matematizálás művelete kevéssé viseli el a sokszor szubjektív és kevéssé meghatározható fogalmak leírását. A közgazdászok piaci mechanizmusban, árban és pénzben gondolkodnak, így a hatalom fogalmát leginkább az „árbefolyásolás” képességével tudjuk közelíteni. A tökéletes piacon a szereplők árelfogadók, míg a versenyzők számának csökkenésével a versenyben maradó cégek egyre inkább képesek az árak meghatározására, mintsem a piaci árhoz való alkalmazkodásra. Magyarra lefordítva: minél kevesebb helyen tudunk megvásárolni valamit, annál nagyobb a valószínűsége, hogy magasabb áron vásárolunk a cégek közti versengés visszaesése miatt. Néhány „eladó” esetén a közgazdaságtan oligopólumról, míg egyetlen „eladó” esetén monopóliumról beszél. A recept végső soron egyszerű: az oligopol- és monopolhelyzet kialakulása a cégek számára kedvez, mivel árelfogadás helyett árbefolyásoló magatartást képesek gyakorolni. A fogyasztó természetesen annál jobban jár, minél több „eladó” van a piacon, hiszen annál nagyobb valószínűséggel jut hozzá olcsóbban az áhított termékhez. A feladat tehát a monopóliumok és oligopóliumok kialakulásának megelőzése. De mégis hogyan alakul ki egy monopol/oligopol piac?
Milton: A monopóliumok kialakulásának három fő forrása van: technikai adottságok, közvetlen vagy közvetett kormányzati beavatkozás, illetve a magánszereplők összejátszása. A technikai monopóliumok esetén arról van szó, hogy technikai adottságok miatt hatékonyabb vagy gazdaságosabb, ha csupán egy szereplő van a piacon. Gondoljunk például a közművekre. Ilyen esetekben túl kicsi a piac, hogy több szereplő is részt vegyen rajta. A második eset sokkal érdekesebb: ez a közvetlen és követett kormányzati beavatkozás esete. Három tipikus beavatkozást különítünk el. Az első a vámok kivetése. A vámok kivetése a hazai termelők védelmét próbálja elérni azzal, hogy megdrágítja a külföldről érkező olcsóbb áruk behozatalát. Ezzel természetesen a fogyasztók rosszul járnak, hiszen drágábban jutnak hozzá olyan termékekhez, melyeket külföldről olcsóbban lehetne beszerezni. A második eszköz az adórendszer torzítása. Az Egyesült Államokban a vállalati nyereség adózik a cég szintjén (társasági adó), adózik a részvények árának növekedése miatt (tőkenyereség-adó) és adózik a kifizetett osztalék után is (osztalékadó). A cégek ilyen helyzetben természetesen ösztönözve vannak arra, hogy bent tartsák éves nyereségüket, hiszen a tulajdonosok nem szeretnének osztalékadót fizetni. Ez persze ahhoz vezet, hogy a piacon lévő cégek csak egyre-nagyobbak és nagyobbak lesznek. A harmadik eset a különféle engedélyeztetések kötelezővé tétele és szabályozások bevezetése. A cégeknek minél több (sokszor értelmetlen) előírásnak kell megfelelniük, annál inkább valószínű, hogy bizonyos szereplők kizáródnak a versenyből, így csökken az eladók száma és közelítünk egy monopolhelyzet felé. A harmadik eset a magánszereplők összejátszásának esete. Ezt röviden kartellnek, illetve trösztnek szoktuk nevezni. A lényeg, hogy a piaci szereplők megegyeznek, hogy egyik sem ajánlja az adott terméket alacsonyabb áron, mint a másik, így egy magasabb áron képesek együttesen árusítani a piacon. A különféle trösztellenes törvények a hasonló magatartást próbálják kiszűrni.
Na de mit szól ehhez a neoliberális közgazdász?
Mint az imént is láthattuk, a céges hatalom záloga a vállalatok monopol és oligopol helyzetében rejlik. Az első eset a technikai monopólium esete. Magyarországon ennek tipikus példája a Magyar Államvasutak Zrt. Itthon kizárólag egy vasúti társaság működik, hiszen a technikai adottságok miatt szimplán nem érné meg egy második/harmadik sínpár lefektetése. A technikai monopóliumok esete általában kevéssé képezi közfelháborodás tárgyát, azonban a téma iránt mélyebben érdeklődő olvasót bátorítanám, hogy olvasson utána az Egyesült Királyság vasúti problematikájának. Fontos megjegyeznünk, hogy technikai monopóliumok esetén a neoliberális gazdaságpolitika nem feltétlenül utasítja el az állami monopóliumok létrehozásának lehetőségét.
A második és leggyakoribb eset a kormányzati beavatkozásból származó monopólium. Az elmúlt évtizedekben ennek fő forrását a Trump által is propagált protekcionista kereskedelempolitika képezte. Való igaz, a nagy lobbierővel rendelkező vállalatok képesek elérni a politikai döntéshozóknál, hogy a fogyasztók kárára védelemben részesüljenek a védővámokon keresztül. A neoliberalizmus kritikusai képzeteik alapján azt hihetnék, a gazdaságfilozófia követői elkötelezett támogatói a védővámok rendszerének, hiszen ezen keresztül a cégek érdekeit védelmezik. Nos, a valóságban ez nem is lehetne másképp. A neoliberalizmus egyik atyjának tekintett Milton Friedman a hazai cégeket védő vámok egyik legfőbb kritikusa volt. Friedman többször hangsúlyozta, a szabadkereskedelem garantálta piaci verseny egy optimálisabb állapotba juttatja a társadalmat és gazdaságot, mivel a hazai cégeknek innoválniuk kell pozíciójuk megtartásához, míg a fogyasztók számára szélesebb termékkínálat áll rendelkezésre. Magyarország szempontjából az EU-s piachoz való csatlakozás nagy mértékben liberalizálta a kereskedelmet, a protekcionista politika az uniós tömbön belül végleg megszűnt létezni.
Beszélnünk kell az adópolitikáról. Friedman az Egyesült Államok válallati adózását említi példaként, azonban ez Magyarországon sem tér el nagy mértékben, jelentősége a kis számú részvénytársaság miatt viszont csekélyebb. Érdemesebb a hazai politikai vezetés és a nagyvállalati szektor összefonódásáról beszélni. A rendszerváltást követően a külföldi működőtőke importja tűnt a recesszióból való kilábalás leggyorsabb és legkézenfekvőbb útjának. Mindez természetesen a külföldi nagyvállalatoknak nyújtott, akár évekre szóló adókedvezményekkel járt. Ennek egyik legszemléletesebb példája a magyarországi autóipar esete. A külföldi autógyárak itthoni letelepedését a személyre szóló adóalkuk megkötése és az adómentesség intézménye garantálta. A gyakorlat a 90-es években kezdődőtt, azonban a leghíresebb esetek a Gyurcsány-kormány politikájához kapcsolódnak. Nem véletlenül tekintik sokan Gyurcsány Ferencet a hazai neoliberalizmus első jelentősebb képviselőjének, hozzáteszem tévesen. A neoliberális gazdaságpolitika elutasítja a személyre szóló, diszkriminatív adóalkuk megkötését és a politikai hatalom felhasználását bizonyos kivételezett piaci szereplők helyzetbe hozásához. Friedman többször kifejtette, hogy a monopóliumok létrejötte legtöbbször kormányzati beavatkozáshoz (lásd diszkriminatív adópolitika) kötődik, amely torzítja a szabad versenyt és korlátozza az egyéni választás szabadságát. Mindezek mellett kormányzati oldalról a diszkriminatív és sokszor értelmetlen szabályozás is akadályozhatja bizonyos szereplők piacra lépését, sőt számos alkalommal járulhat hozzá bizonyos vállalatok monopolpozíciójának kiépítéséhez.
A harmadik eset a magánszereplők összejátszásából adódó monopóliumok kialakulása volt. Fejlett piacgazdaságokban a szabad verseny védelmét a versenyhivatal látja el, amely egy olyan állami szerv, amely a túl nagy cégek összeolvadását adminisztratív eszközökkel akadályozza meg, illetve a monopolhelyzettel való visszaélés esetén büntet. Az utóbbi években számos nagyobb technikai céget érintő bírság született az EU-s versenyhivatalban. Ahogy azt Friedman is hangsúlyozza, szükségesek és fontosak azok a trösztellenes és egyéb más törvények amelyek megakadályozzák, hogy a piaci szereplők összejátszásából adódóan monopol-, illetve oligopol helyzetek jöjjenek létre.
Hol itt a félreértés?
Milton: Teljesen jogosak azok a félelmek, melyek szerint tehetős nagyvállalatok nagy lobbierejüknek és befolyásuknak köszönhetően képesek befolyásolni a politikai döntéshozatalt. Fontos különbséget kell tennünk két álláspont között. A szabad piacok pártján állni nem ugyanazt jelenti, mint a vállalatok oldalán állni. Két teljesen különböző dologról van szó. Jómagam azért állok a szabad piacok pártján, mert fontos célkitűzésnek tartom a hatalom koncentrációjának megelőzését. Amennyiben ez nem sikerül, nem beszélhetünk szabad társadalomról. Amennyiben olyan világban élünk, ahol a kormányzatnak joga és lehetősége van kivételezni bizonyos szereplőkkel és csoportokkal, ezek a szereplők természetesen élni fognak a lehetőséggel, akár magánszemélyekről, vagy nagyvállalatokról van szó. Hogy mindezt megelőzzük, és rábírjuk a vállalatokat, hogy a közjó érdekében működjenek, meg kell teremtenünk a tiszta piaci verseny feltételeit. Fontos felismernünk, hogy az említett problémára nem a nagyobb kormányzat jelenti a megoldást. Az egyetlen járható út annak a megakadályozása, hogy a kormányzatnak lehetősége legyen bizonyos kiválasztott csoportokat előnyben részesíteni és kivételezni velük. Ez pedig kizárólag a kormányzat méretének csökkentésével érhető el. Ha mindez sikerül, sok vállalati lobbista elbúcsúzhat a munkájától.
A fent olvasható idézet csupán egy Milton Friedman számos lobbitevékenységet kritizáló felszólalása közül. Különbséget kell tennünk az ületpárti (pro-business) és a szabad piacpárti (pro-free enterprise) álláspontok között. Míg az üzletpártiság a vállalati érdekek képviseletéről szól, addig a szabad piacok melletti állásfoglalás a kormányzati beavatkozástól és monopóliumoktól mentes piac melletti kiállást jelenti. A neoliberalizmus konzekvensen az utóbbit képviseli, törekszik a céget hatalmát garantáló monopol és oligopol piacok átalakítására, valamint szót emel a vállalatok politikai érdekérvényesítése ellen. Mindez természetesen szöges ellentétben áll a kritikusok azon állításával, mely szerint a neoliberális gondolkodók kizárólag céges világ előtérbe helyezett politikai élcsapatának tagjai.
Összefoglalás
A cikk elején bemutatott vádakkal ellentétben a neoliberalizmus az egyéni szabadság, a piaci verseny, a szabad vállalkozás és hatalmi megosztás ideológiája. Természetesen hozzá kell tennünk, hogy az elméleti háttér gyakorlati megvalósulása gyakran távol esik a kívánt állapottól. A jelen cikk keretei nem adnak lehetőséget az 1980-as évek angolszász gazdaságpolitikájának tárgyalására, célunk elsősorban a neoliberalizmussal kapcsolatban leginkább elhíresült téveszme cáfolata volt. A céges hatalom zálogát képező monopóliumok és oligopóliumok megszüntetése mindig is a neoliberális program szerves részét képezte, csakúgy mint a vállalatok politikai érdekérvényesítése ellen való felszólalás. Mint azt Friedman is kifejtette, ennek egyik legfőbb eszköze a nagy állam lebontása, illetve a hatalmi koncentráció megszüntetése. A neoliberális program alapvető gondolata, hogy amennyiben a kormányzat saját hatalmát bizonyos kivételezett körök helyzetbe hozására használja fel, addig mind a gazdaság, mind a társadalom számára optimálisabb állapotot jelent egy kis hatalommal és befolyással bíró állam kiépítése. Csupán így juthatunk el egy olyan gazdasági rendszerhez, melyben a kölcsönös előnyökön alapuló csere, a piaci verseny és szabad vállalkozás intézménye mindannyiunk számára elérhető adottság és lehetőség.
