Bármily hihetetlen, még a legnagyobb politikai megosztottság közepette is találhatunk olyan ügyeket, melyek kapcsán a legkülönfélébb politikai beállítottságú választópolgárok is képesek megtalálni a közös pontokat. Az oktatás kérdése nagyjából ilyen. Még sosem találkoztam olyan emberrel, aki azt állította volna: nem érdemes „több pénzt raknunk” az oktatási rendszer fejlesztésébe. Sőt! Az egészségügyhöz hasonlóan az oktatás is tipikusan egy olyan „közszolgáltatás” melybe végtelen mennyiségű forrást lehetne invesztálni. Nagy szó, hogy még a vegyes érzelmeket kiváltó politikai osztály legvadabb szereplői sem kampányoltak explicit módon az oktatási rendszer szétverésével, még ha az elmúlt harminc év során olykor-olykor lehetett is ez a szubjektív benyomásunk. Külön érdekes a felsőoktatás kérdése, mely aktualitását többek közt a Corvinus Egyetem átalakításából is nyeri. Nem célom a konkrét eset elemzése, hiszen közel sem áll minden információ rendelkezésünkre az egyetem „privatizációjával” kapcsolatban, azonban úgy gondolom, szükségszerű, hogy szülessen egy írás az állami kontra magán felsőoktatás fel-felmerülő témakörében. Az állításom az, hogy a világszínvonalú egyetemek létrehozásához szükséges forrásokat egy piaci alapú rendszerben sokkal könnyebb bevonni a felsőoktatási intézmények számára, mint a társadalmi igazságosság jegyében éltetett, központosított, állami igazgatás alatt. A gazdaságpolitikai Állítólag második része következik.

„A …………. NEM üzlet!!!”

Ismerősen csengő frázis. Valamilyen érdekes antropológiai oknál fogva a választópolgárok szeretnek úgy tenni, mintha a közszolgáltatásoknak nem lenne költségük. Az amerikai választásokon rendre felmerül az „ingyenes” felsőoktatás, „ingyenes” egészségügy ígérete, azonban az elmúlt évek politikai fejleményeit tekintve megállapíthatjuk, hogy kis hazánk sem vált a tudatos adófizetők Mekkájáva a rendszerváltást követő harminc évben. A közszolgáltatások terén az „ingyenes” jelző kizárólag egyet jelent: mindenki fizet! A politikusok valamilyen érthetetlen okból rendre hálát várnak el, amiért a leadózott forintokat a fogyasztók állítólagos preferenciái szerint költik el. Ezt általában meg szoktam mosolyogni. Külön kiemelendő, hogy a fentebb említett úttörő szólamot jellemzően azoknál a közszolgáltatásoknál szokták kiabálni, melyeket a társadalom széles rétegei az életben való boldogulás elengedhetetlen szükségletének tartanak. Tipikus példája ennek az „egészségügy NEM üzlet!”, mely leginkább a magyar biztosítási rendszer privatizációja kapcsán merült fel több, mint tíz évvel ezelőtt. Mindenki saját hitvallása szerint töltheti meg a frusztrálóan üresen álló pontsort, azonban van egy kellemetlen hírem a kedves olvasó számára: „De! Az!” Az állami beavatkozás hívei gyakran belehiszterizálják magukat a „teremtő állam” koncepciójába és valamiért meggyőződésesen érvelnek az emberi tőkébe való fokozott befektetés mellett. Valahol meg is tudom érteni ezt az álláspontot, azonban valamit ne felejtsünk el. Az állam nem teremt, csupán átcsoportosít. Ahhoz, hogy bármilyen kormányzati program elindulhasson, valahol valakinek adóznia kellett, így ezt a „pénzt” már nem tudja saját belátása szerint elkölteni. Nem vesz kenyeret a péktől, újságot az újságostól, nem megy fodrászhoz és moziba sem…. Az „ingyenes” közszolgáltatás és a „jóléti” állam költségeit a pék, az újságos, a fodrász és a mozi állja. Persze felkiálthat a kedves olvasó: „Az oktatás ennél sokkal fontosabb! Kit érdekel mindez!” Bár én ezzel az állásponttal mélységesen nem értek egyet, de értem a mögötte lévő rációt. (Persze bátorítanék mindenkit, hogy az állami költekezés kapcsán ne csak az oktatás-egészségügy, hanem a hasznosabbnál hasznosabb kormányzati programok is eszébe jussanak….)

Na de térjünk vissza arra, miért is ÜZLET. A közszolgáltatás ugyanúgy szolgáltatás mint a fodrászat, a mozi, a paintball, vagy az internet-előfizetés. Költsége van. Ahhoz, hogy a szolgáltatás javulni tudjon és nagyobb értéket teremtsen, beruházásra van szükség. A termék drágul, azonban a fogyasztók is hajlandóak többet fizetni, mivel egy magasabb színvonalú szolgáltatást vesznek igénybe. Ez az alapvető logika az egészségügy és oktatás esetében sem más. Miért lenne más? Egy nagy különbség van: az állam nem tud úgy beruházni, hogy az valahol ne okozzon kárt. Ilyen a természete. Nem teremt, csupán átcsoportosít. Ez egy banálisnak tűnő összefüggés, azonban bármely gazdaságpolitikai program kapcsán fontos, hogy ez legyen az első és legfontosabb gondolatunk, mert akkor fogjuk tudni helyén kezelni a politikai vezetés által elvárt hálaérzetet. Ahhoz, hogy a felsőoktatás többletforrásokat kapjon, az államnak adóztatnia kell (ez rombol), a pénzt el kell költenie (ez hatékonytalan) és ki kell találnia, hogy mely szakokra, egyetemekre van (és lesz!) piaci igény (ez lehetetlen). Az állami cselekvés kapcsán az adóztatás még csak hagyján, de a legfőbb problémát az információs hiány jelenti. Az állam nem tudhatja azt, amit fogyasztók millió az adott élethelyzetükben, az adott időpillanatban és főleg az adott preferenciáik szerint akarnak. Ez nem azért van, mert egy kormány jó vagy rossz, ez szimplán lehetetlen. Az állam nem tudja megmondani, mire van szükségünk, ezt kizárólag mi magunk tudhatjuk.   

Két szék közül a földre?

 A feladat adott: „pénz kell!”. El kell érnünk, hogy a források különösebb erőszak nélkül az oktatásba vándoroljanak, azaz a felsőoktatásból egy kedvező befektetést kell csinálnunk. A jó hír az, hogy a felsőoktatás már önmagában az egyik legjobb befektetésnek tekinthető. Aki egyetemre megy (különös tekintettel Magyarországra), az bőven jobban teljesít, mint a felsőoktatásból kiszoruló (sajnos) tömegek. Ez bizonyított. Bőven megéri egyetemre menni, főleg így, hogy „ingyenes”! Az állami beavatkozás hívei gyakran érvelnek úgy, hogy megéri a központi felsőoktatás, hiszen a diplomás munkavállaló jobban keres, többet adózik és bőven megtérülnek az egyetem elvégzése során kapott támogatások. Alapvetően értem ezt az érvelést, azonban legfőbb kérdésem ennek kapcsán: „Oké, de minek?” Láthatjuk, hogy önmagában az adófizetés ténye nem oldja fel az állami beavatkozás kapcsán korábban emlegetett információs problémát. Kaphat az állam pénzt, azonban ezt jellemzően rosszul költi el. Nagyon nehéz „jól” elkölteni, szinte lehetetlen, hiszen az állami beavatkozás sosem lehet olyan hatékony, mint a piaci mechanizmusok, hiszen a központi kormányzat sosem lehet annak az információnak birtokában, melyet több millió fogyasztó birtokol.

Persze rögtön jöhetnek a kérdések: „akkor szegényebbek ne járjanak egyetemre?”, „vezessük be a tandíjat?”.  Fontos tisztáznunk, hogy az előbbiről szó sincs. Nem gondolom, hogy bárki amellett érvelne, hogy a szociális háttér bárkit is megakadályozzon abban, hogy egyetemre menjen. Mindezek ellenére a tandíj egy fontos indikátora annak, hogy egy adott egyetemi szakot a társadalom és a fogyasztó mennyire értékel, egyáltalán van-e rá kereslet és van-e bármilyen értelme. A tandíj ugyanúgy egy piaci ár, mint a paradicsom ára a zöldségesnél: információval bír. Jelzi, mennyibe került „előállítani” az adott terméket és azt is jelzi, a hallgatók mekkora értéket tulajdonítanak neki. A jelenlegi állami rendszer ezt az információs tényezőt kiszűri, az egyes szakokat normatív módon árazza és fix helyeket hirdet. Nagyjából az 1989 előtti tervgazdaság mintájára épül. A privát felsőoktatás nem azt jelenti, hogy a résztvevők tanulmányaik megkezdése alatt elkezdik egyetemi költségeik kifizetését. Közel sem. Az elmúlt negyven évben számos példát láthattunk arra, hogy igenis bevonható a piaci mechanizmus a felsőoktatás működésébe és ez remekül szolgálhatja a fejlesztésekhez szükséges források bevonását. Ennek legfontosabb feltétele egy megfelelő diákhitelrendszer kidolgozása.

A megoldás

A magánszektor alapvetően megvalósítható alternatívát kínál a központosított állami rendszerrel szemben. Az Egyesült Királyság felsőoktatási modelljét a világ egyik legjobbjaként emlegetik és véleményem szerint sem túlzó ez az állítás. A felsőoktatási intézmény tandíjat „szed”, melyet a diákok egy kedvező diákhitel segítségével finanszírozhatnak. A diákhitelt az állam folyósítja, az ehhez szükséges forrásokat pedig a piacról szedi. Nincs ez másképp a magyar Diákhitel Központtal sem. A kapott kedvezményes hitelt a központ piaci hitelekből, korábban kötvénykibocsátásból finanszírozta. Az Egyesült Királyságban a kapott hitel törlesztése kedvezményesen, egy adott jövedelmi szint fölött kezdődik meg és huszonöt év után leírják a tartozás fennmaradó részét. Akkor mégis mi történt? Pusztán annyi, hogy az egyetemek magasabb tandíjakat állapítottak meg, melyeket az állam piaci alapon finanszírozott. A „beérkező” piaci pluszforrások rengeteget javítottak a felsőoktatás színvonalán, így az egyetem nem függ többé a korlátolt állami források rendelkezésre állásától, míg a hallgatók egy jobb minőségű oktatásban részesülhetnek. Ennek az ára egy magasabb diákhitel-tartozás, melynek törlesztése az előbb elmondottak alapján azonban igencsak pályakezdőbarát.

Az alapvető álláspontom szempontjából azonban problémás ez a forgatókönyv, hiszen az állam mégiscsak szerepet vállal, közvetít és nem a tiszta piaci mechanizmusok alakítják ki az erőforrások elosztását. Fontos elmondanunk, hogy erre is találni példát. Az Egyesült Államokban az állami hitelkeret túllépése esetén privát pénzintézetekhez folyamodhatunk a diákhitel igénylése céljából, azonban ezek a hitelek jellemzően rosszabb feltételeket kínálnak állami „versenytársaiknál”, hiszen felmerül az ilyen típusú kölcsönök alapvető problémája: nincs fedezet a hitel mögött, csupán az egyetem elvégzését követő munkásévekben szerzett bizonytalan jövedelmek. Mivel ezek a hitelek jellemzően a bankok számára is kockázatosabbak, így magasabb kamat mellett árusítják őket a piacon. Többek közt ennek is köszönhető, hogy az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedben kiugró mértékben nőtt meg a diákhitel-tartozások állománya. Önmagában ez nem feltétlenül jelent problémát, és a szabadpiaci logika alapján kétséget kizáróan egy racionális folyamatról van szó, azonban tagadhatatlan, hogy az állami közvetítés és garancia sok esetben hozzájárul a kedvezőbb hitelkonstrukciók rendelkezésre állásához. Ennek mélyebb okainak felkutatása túlmutat a cikk keretein, azonban fontos látnunk, hogy csupán a részleges magánosítás is mekkora előnyökkel és színvonalbeli javulással tud járni a felsőoktatási intézmények számára.

Összefoglalás

A felsőoktatás színvonalas működéséhez rengeteg forrásra van szükség, melyet az intézmények alapvetően kétféle módon szerezhetnek meg: az állami költségvetésből vagy a piaci magánbefektetőktől. Az elmúlt évtizedek rámutattak arra, hogy az állami források szűkös rendelkezésre állása alapjaiban nehezítette meg a felsőoktatás finanszírozását. A magánbefektetői tőke bevonása kiemelkedően sikeresnek bizonyult a felsőoktatás színvonalának javítása szempontjából, azonban ehhez elengedhetetlenül szükséges a tandíjak szabad megállapításának és esetleges emelésének lehetővé tétele. Azt, hogy a szegényebb háttérből érkező diákok is részt vehessenek a felsőoktatásban, egy kedvező, brit mintára kiépített diákhitelrendszer tudná biztosítani. Az állami szerepvállalásnak lehet jelentősége, mivel képes a hallgatók számára elérhető kedvezőbb diákhitel-konstrukciók kialakítására, azonban ez további, leginkább elméleti fejtegetés tárgyát képezi. Látnunk kell, hogy az ingyenes közszolgáltatások, így az ingyenes felsőoktatás ígérete csupán konzerválja ezen szolgáltatások krónikus alulfinanszírozottságát. Ha nem csupán ingyenes, de magas színvonalú felsőoktatásra van szükségünk, megkerülhetetlen, hogy teret engedjünk a piaci mechanizmusok működésének. Csupán így garantálható, hogy az egyén céljai és erőfeszítései, valamint a kölcsönösen előnyös csere felülírják a politikai osztály „nagylelkű” adományozását.