Az utóbbi napokban három érdekes „statisztikai adat” is szembe jött velem, ami tökéletesen rámutat, miért is totálisan indokolatlan az újbaloldal gazdagellenes retorikája és a neoliberalizmus faékegyszerű kritikája. Az adatok az Egyesült Államokra vonatkoznak, bár hol máshol kezdhetnénk a vizsgálódást, mint a kapitalista vadnyugaton. Az alább tett megállapítások is az Egyesült Államokra érvényesek. Lássuk szépen sorjában!
Gyakran hangoztatott szólam, hogy a gazdagok nem vesznek kellő mértékben részt a közteherviselésben. Nos, az adatok mást mutatnak. Az adóbevételek 68%-ka a polgárok leggazdagabb húsz százalékától származik, míg a legszegényebb hatvan százalék az összes adóbevétel 32%-kát juttatja a közösbe. Mondhatnánk, ez természetes, hiszen aki többet keres adózzon is többet. Így van. Míg a felső húsz százalék az adózás előtti jövedelmek 53%-kát keresi meg, addig az adóbevételek előbb említett 68%-ka tőlük származik. Az adatok azt mutatják, hogy a leggazdagabb húsz százalék aránytalanul nagy részt vállal a közteherviselésben. Erre mondhatjuk, hogy rendben van így, csak ebben az esetben ne kiáltsunk kapitalista, neoliberális vadnyugatot.
A másik fontos jelenségre John Cochrane közgazdász hírlevele hívta fel a figyelmemet. A jövedelmi egyenlőtlenségeket rendre a GINI-együtthatóval mérjük, ami 0, illetve egy közötti értéket vehet fel és magasabb szintje a jövedelmi (nem vagyoni!) egyenlőtlenségek magasabb szintjét jelzi. Ahogy arra a hírlevél is felhívta a figyelmet, a GINI-együtthatót rendre az adózás előtti jövedelmek alapján számolják, így nincsenek benne a transzferek, az állami „ingyenes” szolgáltatások, a komplett állami redisztribúció. Az idézett Wall Street Journal cikk szerzői újraszámolták a GINI-együttható alakulását az adókat és transzfereket is figyelembe véve, majd meglepő eredményre jutottak. A GINI-együttható értéke a hetvenes évek elejétől tulajdonképpen stagnál, a jövedelmi egyenlőtlenségek szintje ötven év alatt közel változatlan az Egyesült Államokban. (Az adózás előtti jövedelmek terén persze nőttek a különbségek, de a tényleges jövedelmi helyzetet a második mutató jobban jellemzi.) Nem igaz tehát az az újbal által propagált narratíva, mely szerint a jövedelmi egyenlőtlenségek obszcén mértékben nőttek az Egyesült Államok utóbbi harminc-negyven évében.
Szintén más kontextusba helyezi a Thomas Piketty által rémisztgetésre használt, top 1% jövedelmi részesedését bemutató ábrát, ha nem csupán a szupergazdagok részesedését, hanem a tágabb értelemben vett jövedelmi ötödök változását vizsgáljuk az idő múlásával. A második ábrán is látható, hogy bár a legfelső húsz százalék jövedelmi részesedése nőtt az idők múlásával, a horrorisztikus kizsákmányolásról és a gazdagok élősködéséről szóló narratívákat a jövedelmi részesedési adatok nem támasztják alá, a megoszlás 1979 óta nem változott drámai mértékben. Ha pedig az állami újraelosztást is figyelembe vesszük, még némi csökkenést is láthatunk.
A téma persze nagyobb és bonyolultabb, minthogy három bekezdésben le lehetne rendezni. Figyelembe kell venni a mobilitás alakulását, háztartási jövedelmi adatok esetében a háztartásban élők számának változását, a strukturális szegénységben élő lakosság arányát és számos más tényezőt, hogy teljes képet kapjunk a jövedelmi és vagyoni viszonyok alakulásáról. Az említett három adat/idősor/jelenség inkább arra próbált rámutatni, hogy mennyire tévesek azok a sokszor természetesnek vett narratívák, amiket a külföldi és hazai újbaloldal rendre táplál. Még ha nem is találjuk teljesen meggyőzőnek a vázolt adatokat, bízom benne, hogy legalább a kétely magvát sikerült elültetnem.
Források:
https://ourworldindata.org/income-inequality
https://www.pgpf.org/budget-basics/who-pays-taxes
