A klasszikus (hívjuk így) közgazdaságtani gondolkodás értelmében az állam a mindenkori kiadásokat adóbevételekkel finanszírozza. Amennyiben túlköltekezik, a költségvetés hiányát „hitelből” kell finanszírozza, az állam kötvényeket bocsájt ki. A hitel kamata (állampapírkamat) mutatja, hogy a befektetők mennyiért hajlandók finanszírozni az államot, mennyire tartják valószínűnek az adós csődjét. Magasabb kockázat mellett magasabb kamatot kérnek (nincs ez másképp, mint az „átlagember” banki hitelfelvétele esetében). Az Egyesült Államok ilyen szempontból hosszú idő óta kiválóan teljesít. Rendre túlköltekezik, viszont adósságát a piaci szereplők alacsonyabb kamatok mellett is hajlandóak finanszírozni, hiszen ELKÉPZELHETETLEN, hogy az Egyesült Államok bármikor is csődbe menjen.

Persze nem mindig rózsás a helyzet. Válságok, recessziók idején a piaci bizalom megrendül. A befektetők magasabb kamatot kérnek, az állam kamatkiadásai megnőnek (hiszen nő a hitelezés kockázata is). Ezt a politikusok nem igazán szeretik, hiszen ők nem kamatfizetésre szeretik költeni az adófizetőktől kicsaklizott pénzeket, hanem saját újraválasztásukra, melyet szofisztikáltabban „költségvetési politikának”, szociális kiadásoknak, különféle csomagoknak szeretünk nevezni. Ki kellett tehát találni valamit az állampapírkamatok lejjebb szállítására, majd meg is érkezett a csodafegyver a monetáris finanszírozás képében.

A zsargon mögött faékegyszerűségű megoldás rejlik: a központi bank növeli a pénzkínálatot („pénzt nyomtat”) és alacsony kamaton is megvásárolja a különféle állampapírokat. Ha úgy tetszik, az állam saját magának adósodik el. Hol itt a trükk? A monetáris finanszírozás előfutára az úgynevezett mennyiségi lazítás volt, melyet számos központi bank kezdett űzni a 2008-2009-es nagy pénzügyi válságot követően. Ekkor a jegybank nagy mennyiségben (és hosszabb lejáraton) kezdett el vásárolni mindenféle papírt, köztük állampapírokat is. A jegybank „pénzt nyomtatott”, azonban a tágabb értelemben vett pénzmennyiség nem nőtt drasztikusan (közgazdászoknak: hasonlítsuk össze az M0 és M3 definíció szerint vett pénzmennyiség alakulását a nagy recessziót követően), a pluszpénz jelentős része a bankrendszer likviditásának helyreállítására „ment el”.

Most teljesen más helyzetben vagyunk. A pluszpénz a Covid-mentőakció keretében kibocsátott és embereknek kiosztott csekkeket finanszírozza, a jegybank kvázi pénzt nyomtat, amit a kormány örömmel, nagy csinnadratta keretében oszt szét az emberek között. (közgazdászoknak: az M3 definíció szerinti pénzmennyiség is drámai mértékben megugrott). Az amerikai állampapírhozamok továbbra is alacsonyak, az emberek örülnek a pénzüknek, a politikusok jól vállon veregették magukat. Hol itt az áremelkedéses armageddon? Hol itt a hiperinflációs Zimbabwe?

A hasonló költségvetési magatartást mutató Kanada példája jól megmutatja, hogy a kapott pénzt az emberek többsége nem költi el (a lezárások miatt nem is tudná…), hanem szépen felhalmozza saját magának. A kanadai magánmegtakarítások történelmi magasságba emelkedtek. A teljesen jogos kérdés: mi fog történni, ha a Covid utáni felszabadulás keretében az emberek elkezdenek orrba-szájba költekezni, mit kezd a piac a hirtelen megjelenő kereslettel? Okoz-e az elburjánzó költekezés áremelkedést, inflációs hullámot? Fene tudja.

Mindenesetre az infláció meglendülése a magasabb hozamelvárások miatt igen hamar az (amerikai) állampapírhozamok emelkedéséhez vezethet, a költségvetés finanszírozása igencsak megdrágulhat. Az emelkedő infláció miatt fejükhöz kapó jegybankok árstabilitási mandátumuk jegyében fejükhöz kapva szigorításba kezdhetnek („kamatemelés”), azonban ez szintén a költségvetési hiány finanszírozásának megdrágulását eredményezné. Az egymás hegyére-hátára halmozott adósság kamatterhe drámai mértékben megugorhat és véget érhet a politikai elit által álmodott ingyenpénz korszaka, véget érhet a jó világ. Megszorítások, deficitcsökkentés, csúnya NeOLIbErÁLIs ortodoxia veheti kezdetét.

VAGY: Minden amit eddig leírtam, hülyeség és Pogátsa Zoltánnak van igaza. Az állam nyakra főre költekezhet, a költségvetési hiányt pénznyomtatással finanszírozhatjuk, a világ egy nagy hatalmas Dániává válik. Elképzelhető? El! Ellentmond minden közgazdaságtani alapelvnek, amit eddig gondoltunk? Nagyjából igen. Ellentmond az intuíciónak? (Gazdaggá nyomtatjuk magunkat pénzzel.) Ellent bizony. De igaz lehet.

Példátlan gazdaságpolitikai kísérlet zajlik az Egyesült Államokban és nagyon érdekes lesz követni a gazdasági folyamatok következő évekbeli alakulását. Ha Modern Monetáris Elmélet igaznak bizonyul, alapvetően kell átgondolnunk azt a közgazdaságtani paradigmát, amiben eddig léteztünk. Jobb egy olyan világban élni, ahol pénznyomtatással gazdagabb lehet az ember? Jobb hát. Hiszek-e benne? Egy pillanatra sem. Remélem, nem lesz igazam.

Kép: Sarah Rogers/The Daily Beast/ Photos Getty