Henry Kissinger 1994-es Diplomácia címet viselő magnum opusában fektette le az amerikai külpolitika és a nemzetközi kapcsolatok alakításának alapvető dilemmáját. Kissinger szerint az Egyesült Államok külpolitikáját a 20. században a wilsoni (liberális) internacionalizmus és roosevelti reálpolitika váltakozása jellemezte. A dilemma tárgyát a világjobbító, ideológiák által motivált cselekvés és az óvatos, kimért önérdekkövetés közt fennálló, eltagadhatatlan különbségek adják. Az amerikai külpolitika évszázados vitája átütő erővel robbant ki a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően. Az Irak ellen indított háború célrendszere az amerikai birodalmi gondolat esszenciáját érintette.

A Bush-adminisztráció külpolitikájára legnagyobb befolyást gyakorló neokonzervatív körök elérték, hogy a kormány a wilsoni univerzalista liberalizmust a katonai beavatkozás ideológiai alapjává tegye. A neokonzervatív mozgalom a 2000-es évek elejére közel negyven éves múlttal rendelkezett, azonban a kilencvenes évek elejére vesztett jelentőségéből. A Bush-adminisztráció megteremtette a lehetőséget a neokonzervatív mozgalom „nagy visszatérésére”, azonban a háború negatív megítélése miatt ez a visszatérés sem bizonyult maradandónak. Jelen dolgozat célja, hogy bemutassa a neokonzervatív külpolitika születését és főbb jellemzőit, emellett tárgyalja, hogy a neokonzervatív meggyőződés milyen szerepet játszott a Bush-adminisztráció Irak-politikájában, valamint említést tegyen a neokonzervatív külpolitika (neo)realista kiritkájáról is. 

A neokonzervatív mozgalom kezdetei

A neokonzervatív mozgalom gyökereit a második világháború utáni antikommunista liberalizmusban találhatjuk meg. A későbbi neokonzervatív gondolkodók jelentős része elkötelezett támogatója volt az ötvenes-hatvanas években kibontakozó polgárjogi mozgalmaknak és a „paleokonzervatívokkal” ellentétben pozitívan ítélte meg a Franklin Delano Roosevelt által fémjelzett, jóléti állammodell kiterjesztését célzó New Deal programját. A liberalizmussal való szakítást a jóléti állam további kiterjesztésének (Lyndon Johnson Nagy Társadalom programjának) ellenzése, az antikommunista gondolatok még hangsúlyosabbá válása, valamint a hatvanas évek „ellenkultúrájának” megjelenése hozta el.

Mindezen tényezők hatására a hatvanas évek végére kialakult egy, a Demokrata Párttal szembehelyezkedő, meggyőződéses antikommunista és kulturálisan konzervatív közeg, melynek fő gondolkodói adták a neokonzervatív mozgalom kiemelkedő alakjait. Fontos látni, hogy mindezek alapján a neokonzervatív mozgalom nem mint külpolitikai eszmerendszer jött létre, külpolitikai kérdésekben igen sokáig nem is létezett egységes álláspont a neokon körökön belül. A következőkben három neves neokonzervatív gondolkodó külpolitikai elképzeléseit mutatom be, rámutatva a különféle irányzatok versengésére és a külpolitikai gondolkodás különbségeire is.

Irving Kristolt sokan a neokonzervativizmus keresztapjaként emlegetik. Kristol trockistaként kezdte karrierjét, majd később egyre inkább domináló antikommunizmusa és a hatvanas évek ellenkulturájával kapcsolatos ellenérzései a neokonzervatív mozgalom talán legfontosabb alakjává emelték.. Kristol külpolitikai gondolkodása nagy mértékben eltér attól, amit ma „neokonzervatív külpolitikaként” azonosítunk. Kristol álláspontja sokkal közelebb áll ahhoz a realista reálpolitikához, amit Henry Kissinger és a Nixon-adminisztráció képviseltek. Írásaiban rendre a nemzeti érdeket helyezi a középpontba és ellenzi a demokrácia terjesztésére irányuló külpolitikát (Kristol, 1999). Ennek egyik példás esete volt, mikor is Kristol felhívta a figyelmet az Irak esetleges megszállásával járó kockázatokra az első öbölháború idején (Vaisse, 2009). Kristol szintén támogatta Richard Nixont az elnökválasztási kampányok során, miközben a neokonzervatív körök nagy része már akkor kritizálta a reálpolitikán alapuló détente-ot és az Egyesült Államok Kína felé való nyitását. Beszédes, hogy a Kristol által alapított külpolitikai folyóirat a Nemzeti Érdek címet viselte, ezzel is reprezentálva reálpolitikai kötődését.

Irving Kristol, Jeane Kirkpatrick és Norman Podhoretz

Jeane Kirkpatrick szintén a neokonzervatív mozgalom realista külpolitikát képviselő szárnyának egyik meghatározó gondolkodója volt. Kristolhoz hasonlóan ő is „balról” érkezett, liberális antikommunistából vált neokonzervatív realistává. Kirkpatrick az Egyesült Államok ENSZ-nagyköveteként szolgált a Reagan-adminisztráció alatt. Leghíresebb esszéje 1979-ben jelent meg Dictatorships and Double Standards címmel. Írásában Kirkpatrick igen kemény kritikát fogalmaz meg az ideológiai alapú (liberális) külpolitikával szemben (Kirkpatrick, 1979). Nézeteit a Carter-adminisztráció kritikájából vezeti le. Hangsúlyozza, hogy a kormány liberális internacionalizmusa és a demokratikus önkormányzatiság támogatásának külpolitikai célrendszerbe emelése pusztán ahhoz vezetett, hogy az Egyesült Államok pozíciókat veszített azokban az autoriter, viszont az Egyesült Államokkal baráti viszonyt ápoló országokban (Nicaragua, Irán), ahol a demokratikus elvekre hivatkozva nem támogatta az autoriter kormányzatokat a sokszor balról érkező, forradalmi erőkkel szemben.

Kirkpatrick szerint az Egyesült Államoknak fel kell vállalnia akár autoriter rezsimek támogatását is, amennyiben az a nemzeti érdekeket szolgálja. Felhívja a figyelmet, hogy az elsietett, forradalmi erők által levezérelt „demokratikus” átalakulás sokszor nagyobb károkkal jár az adott ország számára, mint az eredeti autoriter rezsim fennmaradása. Fentebbi gondolatait sokan Kirkpatrick-doktrínaként is szokták emlegetni. Kirkpatrick gondolkodása szintén nem áll fedésben a mai értélemben sokszor hivatkozott „neokon” külpolitikával. Szemléletét a realizmus, az ideológia alapú külpolitizálás elutasítása jellemzi, ugyanis az megítélése szerint óhatatlanul a kettős mérce vádját fogja az Egyesült Államokra vetíteni.

A korábban említett két gondolkodóval ellentétben Norman Podhoretz álláspontja sokkal inkább hasonlít arra, amit ma a neokonzervatív álláspont alatt értenek. Podhoretz 1960 és 1990 közt a Kommentár című, kezdetben liberális, zsidó folyóirat szerkesztője volt. A későbbeikben a Kommentár a neokonzervatív közösség egyik legfőbb folyóiratává vált az Egyesült Államokban. Podhoretz a neokonzervatív külpolitika fő elemeiként az ideológiai alapú antikommunista és szovjetellenes politikát, az enyhülés ellenzését, valamint Izrael államának támogatását nevezi meg (Podhoretz, 2007). Érdekes, hogy Podhoretz a cionista gondolatot a neokonzervatív attitűd kiemelt elemeként kezeli. A neokonzervatívok Izrael-pártiságát a kritikusok (pl. Mearsheimer) is rendre kiemelik mint a reálpolitikától teljesen idegen megközelítést.

Beszédes, hogy Podhoretz az 1990-es évek elején megjelent esszéjében (Neoconservatism: An Eulogy) úgy fogalmaz, a neokonzervativizmus halott, hiszen a Szovjetunió szétesésével az antikommunizmus már aligha jelenthet összetartó erőt a neokonzervatív táboron belül (Podhoretz, 2007). A szerző kiemeli, hogy alig ismer olyan gondolkodót, aki a liberális demokrácia terjesztését a Szovjetunió szétesése után továbbra is kiemelt célként kezeli, illetve felhívja a figyelmet arra, hogy a neokonzervatív gondolkodók egy része visszatérhet a paleokonzervatívok hagyományos, izolacionista álláspontjához. Podhoretz az esszét azzal zárja, hogy a neokonzervatív örökség leginkább társadalmi és belpolitikai téren bizonyul meghatározónak, a külpolitikáról alig ejt szót. Némileg ironikus, hogy Podhoretz ezeket a sorokat közel tizenhárom évvel az iraki háború kitörése előtt írta. Ezt követően a neokonzervatív gondolat közelítőleg tíz évre partvonalra került (részben a Clinton-elnökségnek köszönhetően) és a nagy visszatérésre kizárólag a 2001-es terrortámadásokat követően kerülhetett sor.

Neokonzervativizmus és az iraki háború

A neokonzervatív mozgalom a Szovjetunió felbomlásával alapvetően két irányba indulhatott el. Az egyik utat a paleokonzervatív izolacionizmus, a másik utat a liberális demokrácia terjesztésének és az Egyesült Államok dominánsabb, globális szerepének felvállalása jelentette. A második irányzat számára meghatározó jelentőséggel bírt a kilencvenes évek közepének két ikonikus műve, Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember és Samuel P. Huntington A civilizációk csatája és az új világrend kialakulása című írásai. Bár utólagosan sokan összeegyeztethetetlennek tartják a két sztárszerző álláspontját, a neokonzervatív mozgalom sokkal inkább a két gondolatiság szintézisére törekedett. A két gondolat szintézise igen közel áll a sokak által feltételezett neokonzervatív alaptézishez: a világ legjobb és morálisan felsőbbrendű rendszere az amerikai liberális demokrácia, az ezt képviselő nyugati kultúrkör (kiemelten az Egyesült Államok) pedig háborúban áll a liberális demokráciát elvető más civilizációkkal (különösképp a muzulmán világgal). A liberális demokrácia Fukuyama általi felmagasztalásának és Huntington konfliktusos szemléletének ötvözése nagyban visszatükröződik a Bush-adminisztráció és a neokon körök külpolitikájában és kommunikációjában.

Mindezzel együtt a kilencvenes évek a neokonzervatív befolyás elhalványulását eredményezték. George H. W. Bush adminisztrációjának döntése alapján az Egyesült Államok nem buktatta meg Szaddám Huszein rezsimjét az első öbölháború során. Az USA Irak-politikája a Clinton-adminisztráció alatt sem változott érdemben. Mindez kiegészült a Clinton-adminisztráció liberális institucionalizmusával, ami szintén távol állt a neokonzervatív körök későbbiekben hangsúlyosan képviselt unilateralizmusától. A neokonzervatív kritikát legfőképp a Project for the New American Century (PNAC) nevű think-tank artikulálta (Stott, 2015). A későbbeikben meghatározó jelentőségűvé vált az az 1998-ban írt levél, amely a Clinton-adminisztráció Irak-politikáját kritizálta, illetve a PNAC alapító nyilatkozata (1997), mely lefektette a neokonzervatív külpolitika alaptéziseit. Az alapító nyilatkozat aláírói közt találjuk Dick Cheneyt, Donald Rumsfeldet és Paul Wolfowitzot, akik a későbbeikben mind a Bush-adminisztráció kiemelt politikusaivá váltak. A nyilatkozatot mellettük aláírta többek közt Jeb Bush, Steve Forbes, Francis Fukuyama és a korábban említett Norman Podhoretz is (PNAC, 1997).

Neokon All Stars - A PNAC volt a neokonzervatívok fő műhelye az ezredfordulón

A PNAC alapító nyilatkozata négy alaptézist és külpolitikai ajánlást fogalmazott meg. (1) Az Egyesült Államok globális felelősséggel rendelkezik és feladati ellátása érdekében szükséges a védelmi kiadások jelentős növelése. (2) Az Egyesült Államoknak ápolnia kell kapcsolatait a demokratikus világban található szövetségeseivel, illetve szembe kell szállnia azokkal a rezsimekkel, melyek ellenségesek az Egyesült Államok érdekeivel és értékeivel szemben. (3) Az Egyesült Államoknak képviselnie és támogatnia kell a politikai és gazdasági szabadság(jogok) ügyét külföldön. (4) Az Egyesült Államoknak el kell fogadnia felelősségét egy olyan világrend megteremtésében és fenntartásában, amely az Egyesült Államok biztonságát, prosperitását és elveit szolgálja. A dokumentum zárómondata hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok külpolitikáját a katonai erőre és a morális egyértelműségre kell alapozni (PNAC, 1997).

A PNAC alapító dokumentumában megfogalmazott alapelvek képezték a 2001-ben beiktatott Bush-adminisztráció külpolitikájának alapvetéseit. Bár George W. Bush realista külpolitikai elveket képviselt a 2000-es elnökválasztási kampány során, a 2001-es terrortámadásokat követően jelentősen megnőtt a neokonzervatív körök befolyása az elnökségre. A Bush-doktrínaként elhíresült külpolitikai manifesztó gyakorlatilag egy kiegészített verziója a PNAC alapító dokumentumában megfogalmazott alapelveknek. Charles Krauthammer, neokonzervatív politikai újságíró megállapítása szerint a „Bush-doktrína gyakorlatilag a neokonzervatív külpolitika szinonimája” (Krauthammer, 2005). A továbbiakban én is szinonimaként használom a két fogalmat. A Bush-féle külpolitikai elvek megfogalmazását a West Point diplomaosztóján (2002) elmondott beszéd (Bush, 2002) és a 2002-es Nemzetbiztonsági Stratégiai dokumentum vázolja fel. A következőkben bemutatom a doktrína alapelveit, illetve ismertetem azok relevanciáját az iraki háború kapcsán.   

George W. Bush bejelenti az Irak elleni háború megindítását (2003) 

Schmidt és Williams (2008), valamint Stott (2015) a Bush-doktrína négy alapelvét azonosítja. Az első alapelv az unipolaritásra való törekvés, az Egyesült Államok globális hegemóniájának fenntartása és a hagyományos hatalmi erőegyensúly politikájának elutasítása. Az alapelv lényege, hogy a hadikapacitások növelésén keresztül az Egyesült Államoknak meg kell előznie akár a globális, akár a regionális kihívók megjelenését. A hatalmi egyensúly (realista) logikája alapján az Egyesült Államok fegyverkezése a szándékkal ellentétben pont, hogy a kihívók megjelenését és viszontfegyverkezését ösztönözné. Ezzel szemben a neokonzervatív logika alapján a gyengébb államok nem szembeszállnának az egyre erősödő Egyesült Államokkal, hanem elismerve annak hegemóniáját, szövetségi rendszerbe lépnének vele.

Az iraki beavatkozás indoklása is nagyban tükrözte az első alapelv szellemiségét. Az indoklás szerint az iraki rezsim tömegpusztító fegyverekhez jutása veszélyeztette volna az Egyesült Államok (regionális) pozícióit, így az Egyesült Államok jogosan avatkozott be egy potenciális kihívó megjelenésének megelőzése érdekében. Az iraki rezsimváltás emellett egy új Közel-Kelet megteremtésének első lépését is jelentette volna. A neokonzervatív logika mentén a rezsimváltás sikeressége a környező országok számára is bizonyította volna az Egyesült Államok regionális (és globális) hegemóniáját, és így a közel-keleti államok amerikai szövetségi rendszerbe való betagozódásával megnyílt volna a tér egy amerikabarát Közel-Kelet megteremtésére.

A Bush-doktrína második alapelve a megelőző csapás alkalmazásának jogosultsága (Schmidt és Williams, 2008).  Az alapelv mögött az a tézis húzódik meg, mely szerint a hagyományos elrettentés nem működőképes egy terrorista ellenséggel (államokkal) szemben, ugyanis az hajlandó az ügyéért (az Egyesült Államok elpusztítása) feláldozni saját egzisztenciáját, vagy épp egy nukleáris háború esetén képes megúszni a válaszcsapást. Ebben az elvben némileg tükröződnek a fundamentalista iszlamizmusról alkotott elképzelések is. Mindez indokolja, hogy ilyen esetekben az Egyesült Államok megelőző csapást mérjen a potenciális kihívókra, mielőtt azok érdemi hadikapacitásokat fejlesztenének, ezzel is egzisztenciális fenyegetést jelentve az Egyesült Államok számára.

A „héja” gondolkodásmód a Reagan-adminisztráció külpolitikájában eredeztethető. A reagani külpolitika a kölcsönös megsemmisítés elve (hagyományos erőegyensúlyi logika) helyett egy esetleges atomháború megnyerésére helyezte a hangsúlyt. Ez az elv nagyban tükröződött az Irakra mért megelőző csapás indoklásában. Emlékezetes a Bush-adminisztráció külügyminiszterének elhíresült idézete, mely szerint „nem szeretnék, hogy a füstölgő fegyvert egy Egyesült Államok felett tornyozódó gombafelhő jelentse” (Blitzer, 2003). A logika mentén az iraki rezsim tömegpusztító fegyver kifejlesztésére tett kísérletei (ami megítélésem szerint a 90-es évek Irakkal kapcsolatos tapasztalatai alapján korántsem volt kizárható), elég indoklást jelentett az Egyesült Államok számára, hogy megelőző csapást mérjen Irakra és kezdeményezze a rezsimváltást.

A Bush-doktrína első két alapelvéből szervesen következik a harmadik, az unilateralizmus (Schmidt és Williams, 2008). Az unipolaritásra való törekvés és a megelőző csapások alkalmazásának lehetősége alapvetően meghatározza az unilaterális külpolitikai cselekvést. Az Egyesült Államok már az iraki invázió előtt nyomát adta ennek, mikor is elutasította a Nemzetközi Büntetőbíróság számos határozatát, a kiotói protokollt, valamint kilépett az Oroszországgal kötött, 1972-es antiballisztikus leszerelési egyezményből. Az unilaterális külpolitikai cselekvés eklatáns példája az Irak elleni invázió megindítása az ENSZ Biztonsági Tanácsának jóváhagyása nélkül. A neokonzervatív külpolitika alapvetése, hogy az Egyesült Államok akár erőszak egyoldalú alkalmazásával is felléphet a nemzetközi térben. 

Karikatúra a Bush-doktrínáról

A Bush-doktrína negyedik és végső alapelve a liberális demokrácia terjesztésének szükségessége (Schmidt és Williams, 2008). A gondolat mögött a wilsoni liberális internacionalizmus áll, azonban az institucionalista megközelítéssel szemben (lsd. Clinton) a neokonzervatívizmus a liberális demokrácia fegyveres terjesztését is elfogadhatónak találja. Az iraki megszállás melletti érvek rendre hangsúlyozták az iraki rezsim elnyomó és diktatórikus karakterét, az iraki nép felszabadításának szükségességét. George W. Bush eggyel tovább is ment, mikor Irak „felszabadításától” és demokratizációjától a tágabb közel kelet hasonló átalakulását remélte (2003-as National Endowment for Democracy előtt elmondott beszédében Szíriát és Iránt nevesítette is. (Bush, 2003)) A közel-keleti „demokráciaexport” nem csupán az Egyesült Államok számára jelentette volna a nyugati szövetségi rendszer bővítését, de Izrael számára is enyhített volna azon a permanens egzisztenciális fenyegetettségen, amit Szíria és Irán jelentett a térségben.

Kitekintés a neokonzervativizmus realista kritikájára

Az iraki invázió kritikája mind a mai napig az amerikai közbeszéd szerves részét képezi. Emlékezetes, hogy Donald Trump 2016-os kampányában hangsúlyosan megjelent az iraki háborúval való szembehelyezkedés, a „felesleges háborúk” elutasítása. Ezzel szemben az Egyesült Államokon kívüli világban sokszor az igen demagóg „rablóháború” narratíva dominálja az iraki háború kritikáját. Míg az előbbi ismét az amerikai közbeszéd középpontjába helyezte a (republikánusoktól történelmileg egyébként sem távol álló) izolacionista érveket, addig az utóbbi sokak szemében aláásta a háború és az Egyesült Államok morális legitimitását. A közkeletű (és sokszor igen leegyszerűsítő) narratívákkal szemben az iraki invázió (neo)realista kritikája valós, tartalmi érvekkel mutat rá a neokonzervatív gondolkodás esetleges tévedéseire, hiányosságaira. A (neo)realista kritika főbb elemeit Mearsheimer és Walt (2003) írásaiból szemlézem.

John J. Mearsheimer: az offenzív neorealizmus legismertebb alakja - Forrás: LSE

A neorealista kritika legfontosabb érve, hogy a hegemóniára való törekvés nem a nyugati szövetségi rendszer bővítését szolgálja, hanem az erőegyensúly logikája alapján pont a fenyegetett államok fegyverkezéséhez és ellenállásához vezet. A kritika jogosságát mi sem bizonyítja jobban, mint Észak-Korea és Irán reakciója az Egyesült Államok expanzionista törekvéseire. Egy másik, szintén hangsúlyos neorealista érv szerint a demokratikus béke elmélete nem állja meg a helyét, ugyanis an anarchikus nemzetközi térben az országok hatalmi törekvései ugyanolyan külpolitikai cselekvésre ösztönzik őket, attól függetlenül, hogy demokráciákról vagy épp autokráciákról van szó. Eszerint a Közel-Kelet demokratikus átalakítása nem csupán egy elérhetetlen, de hiábavaló cél is volt (Mearsheimer, 2005).

A fentebbi szempontok mellett a neorealisták rendre kiemelték, hogy az erőszakkal terjesztett demokrácia nacionalista érzelmeket szül, ami jelentősen megnehezíti a megszállt ország konszolidációját (Mearsheimer, 2005). Úgy is fogalmazhatunk, a beavatkozás sikerességéhez nem csupán a háborút, de a békét is meg kell nyernie az involválódó hatalomnak.  A nacionalizmus által fűtött ellenállás miatt a megszállás elhúzódhat, ami jelentős katonai és politikai erőforrásokat igényelhet az Egyesült Államok részéről. Emellett a liberális demokrácia terjesztésének imázsa és a „felszabadítás” etosza is megkérdőjeleződik, ami szintén akadálya lehet a Közel-Kelet további demokratikus átalakításának.

Dolgozatomnak nem célja, hogy a fennálló vitát bármelyik irányba is eldöntse. Az iraki háború vélt vagy valós sikerességének/sikertelenségének megítélése nem csupán objektív szempontok, de komoly értékválasztások függvénye is. Saját meglátásom szerint hiba volna az Egyesült Államok külpolitikai asszertivitásának erényeit pusztán az iraki háborúra való hivatkozással eltagadni. Mindemellett fontos hangsúlyozni, hogy a realista kritikából nem a külpolitikai passzivitás, és semmiképp sem az izolacionizmus következik. A megállapítás az utóbbi hónapok orosz agressziójának és az elmúlt évek kínai hatalmi törekvéseinek fényében fokozottan igaz. Bár a történelem számos ponton a realista kritikát igazolta, a neokonzervatív gondolatok merő cinizmusként és agresszív, amorális hatalomtechnikaként való beállítása nem pusztán igazságtalan, de nem segíti a „neokon” külpolitika cél- és eszközrendszerének megértését sem.

Bár a Bush-adminisztráció harcos neokonzervativizmusa egy nagy múltra visszatekintő mozgalom tiszavirágéletű visszatérése volt, a liberális intervencionista külpolitika számos eleme tovább élt az Obama-adminisztráció külpolitikájában, igaz az unilaterális keretrendszert sokkal inkább egy multilaterális keretrendszer váltotta fel. Ezen változások hosszabb elemzése ugyan meghaladja a dolgozat kereteit, azonban fontos megjegyeznem, hogy a hagyományos realista – liberális internacionalista, vagy épp intervencionista – neorealista vita az orosz-ukrán konfliktus kapcsán is ismét előtérbe került, ezzel is igazolva a dolgozat kiinduló tézisét, mely szerint a nemzetközi kapcsolatok alapdilemmája nem sokat változott az elmúlt évszázadok során. A neokonzervativizmus visszatérése és az e körül kialakult viták is ennek dilemmának egy variációját képezték. Úgy sejtem, a vita a jövőben is folytatódni fog.

Bibliográfia

Bush, George W.  (2002): Remarks at the 2002 Graduation Exercise of the United States Military Academy, West Point, New York, 2002. június 1., letöltés helye: http://www.whitehouse.gov/news/releases/2002/06/20020601-3.html, letöltés ideje: 2022. 05. 03.

Bush, George W.  (2003): Remarks by the President at the 20th Anniversary of the National Endowment for Democracy, United States Chamber of Commerce, Washington, D.C., 2003. november 6.

Ferguson, Niall (2005): Colossus, Penguin Books, New York

Kirkpatrick, Jeane (1979): Dictatorships and Double Standards, Commentary, November 1979, 34-45.

Kissinger, Henry (1995): Diplomacy, Simon & Schuster, New York

Krauthammer, Charles (2005): The Neoconservative Convergence, Commentary, Július–Augusztus 2005, 22.

Kristol, Irving (1999): Neoconservatism – The Autobiography of an Idea, Ivan R. Dee, Chicago

Mearsheimer, John J. (2005): Hans Morgenthau and the Iraq war: realism versus neo-conservatism, letöltés helye: https://www.opendemocracy.net/en/morgenthau_2522jsp/, letöltés ideje: 2022. 05. 03.

Mearsheimer, John J. és Walt, Stephen M. (2003): An Unnecessary War, Foreign Policy, 2003. január-február, 52.

Podhoretz, Norman (2007): The Norman Podhoretz Reader, Free Press, New York

Project for a New American Century (PNAC) (1997): Statement of Principles, letöltés helye: https://www.rrojasdatabank.info/pfpc/PNAC---statement%20of%20principles.pdf, letöltés ideje: 2022. 05. 03.

Schmidt, Brian C. és Williams, Michael C. (2008): The Bush Doctrine and the Iraw War: Neoconservatives Versus Realists, Security Studies, 17:2, 191-220

Stott, Lewis (2015): The Iraq Invasion: the Neoconservative Perspective, letölés helye: https://www.e-ir.info/2015/09/17/the-iraq-invasion-the-neoconservative-perspective/, letölés ideje: 2022. 05. 03.

Vaisse, Justin (2009): Was Irving Kristol a Neoconservative?, letöltés helye: https://foreignpolicy.com/2009/09/23/was-irving-kristol-a-neoconservative/, letöltés ideje: 2022. 05. 03.

Wolf Blitzer (2003): Search for the ’smoking gun’, letöltés helye: https://edition.cnn.com/2003/US/01/10/wbr.smoking.gun/, letöltés ideje: 2022. 05. 03.